Schiffer Miklós Köszönöm, kérem. Jó modor akkor is létezik, ha sokan nem hallottak róla…* című kötetének olvasásakor úrrá lett rajtam az együttérző aggodalom, hogy egy erre hivatott úriember olyan korban ír az illem alapvető konvencióiról, amikor olybá tűnik, hogy az emberek többsége nemcsak nem hallott a jó modorról, hanem kétségbe is vonja e konvenciók érvényességét, mi több – s olyannyira fájó –, a létjogosultságukat is elvitatja, és a tömegek úgy tüntetnek önként vállalt modortalanságukkal, mintha csak egy lovasklub jelvényét viselnék.

Amikor végigsétálunk városaink utcáin és megpillantjuk „korunk hősét”, a művi tar fejű izomembert, amint mackónadrágjában és koszos tornacipőjében szendvicset majszolva kiszáll a tízmilliós terepjárójából vagy luxus limuzinjából, és eközben ordít a mellette parkoló, szemmel láthatóan szerényebb anyagi lehetőségű autóssal, de akár a barátnőjével és a gyermekeivel is; amikor látjuk, hogy a magyarok – tisztelet az igen kevés kivételnek! – egy aggályoskodó detektív ügybuzgóságával kutatják ki a másik ember tárcájában heverő utolsó lyukas kétfillérest is, és egy válófélben lévő házaspár társaságában álszent fennköltséggel értekeznek a házasság szentségéről és a családi élet szépségeiről, hogy a sekélyes társalgás során végül a testi funkciók lelkes taglalása is terítékre kerüljék, s szinte érezze a társaság valamennyi tagja, ahogyan Kovács úr minap tükrözött vastagbelébe felkúszik Kiss úr, hogy maga is körülnézzen a flexura coli sinistrában, mialatt a háziorvosi rendelő várójában egymást lökdösik a receptért, nos, akkor könnyen beláthatjuk, hogy az újbarbárság kora nem is annyira távoli jövő; hogy egy civilizáció hanyatlása nem is annyira külső, mint inkább belső okokra vezethető vissza: a jellem meggyengül, a szellem elfárad, a figyelem tompul, a fegyelem lazul, és a tömegek a bizarrban lelkik örömüket.

E frivol példák ékesen világítanak rá arra, hogy lenne mit tanulnunk; hogy az Oscar Wilde-i értelemben felfogott small talk művészete nem a felszínes fecsegés, sem a bizalmaskodó vájkálás, hanem a legnemesebb társalgás, amely során ezernyi témát érinthetünk anélkül, hogy bármelyikben el kellene mélyülnünk; hogy a közlekedés olyan társasjáték, amely során mindenki nyer a mindannyiunk üdvét szolgáló szabályok betartásával; hogy minden alkalomnak megvan a maga varázsa, és a cocktail attire nem azonos a lounge suit-tel; hogy a „nemzet csinosodásnak” két évszázados programja ma is időszerű; s hogy mindössze néhány fundamentális illemszabály önkéntes és fenntartások nélküli követése mindannyiunkat boldogabbá tenne, és fenntartaná a békét és a harmóniát, amely nemcsak a nemzetek, hanem az egyes emberek viszonylatában is törékeny kincs.

Schiffer doktor a XVII–XVIII. századi brit és francia moralisták nyomdokain haladva tollat ragadott, hogy elmondja mindazt, amit csiszolt modorú nők és férfiak társasági érintkezéséről tudnivalónak tekint, de nem ragadta el a szenvedélye, senkit sem kíván „tanítani”, nem fölényeskedik a megmondóember kétes dicsőségű szerepében, nem leckézteti mindazokat – holott megtehetné, de, úriember lévén, példamutató önmérsékletről tesz tanúbizonyságot –, akik a társas élet normáit kétségbe vonják, csupán egy szerény ajánlattal él: másképp is lehetséges egymással érintkezni. Hiszen mások anyagi helyzetének, magánéletének, szexuális szokásainak és testi gyengeségeinek, vallási- és politikai meggyőződésének rosszhiszemű felemlegetése végső soron a minden emberi közösség tartós fennmaradásának legfőbb biztosítékát, a bizalmat rombolja: a másik fél jóindulatába vetett hitünket, ama meggyőződésünket, hogy hűséges felebarátaink az előttük feltárt gyengeségeinkkel nem élnek vissza, és ama reményünket, hogy idegenek ugyanolyan előzékenységet tanúsítanak irántunk, mint mi őirántuk.

A szerző nem hazudtolja meg önmagát: a közemberek társasági érintkezésének kívánatos formáit a jogvégzettek példás rendszerező hajlamával mutatja be – kezdve a megszólításokkal, folytatva a társalgással, a társasági alkalmakkal, az illő megjelenéssel, az étkezéssel, az utazással, zárva az „élet és halál kérdéseivel” –; ismeri az ősi parancsot: honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere (tisztességesen élni, mást nem bántani, mindenkinek megadni, ami őt illeti), és ehhez híven minden sora mögött ott áll a mérce: a régimódi, arisztokratikus erényeket tanúsító lady és gentleman alakja. Egy olyan erkölcsi és esztétikai ideált megtestesítő ember, akinek nagylelkűségére minden szükséget szenvedő számíthat; aki a lovagiasság erényét gyakorolva az erkölcsi kötelességek, és nem a pőre elnyomás szolgálatába állítja testi erejét és törekvéseit; aki gondoskodó szeretete révén minden otthon erkölcsi igazodási pontja; aki tudatában van annak, hogy a közönségességgel szembeni megvetése a gonoszság felismerésének, leleplezésének és legyőzésének garanciája; aki nem azért ad magára, mert „sznob” lenne, hanem azért, mert tekintettel van mások érzékenységére és elutasítja a kötelmek nélküli életre irányuló törekvések barbár megnyilvánulásait; és végül, aki minden helyzetben bölcs és előrelátó gondnoka a reá bízott civilizáció felbecsülhetetlen értékű örökségének.

Mindazok haszonnal forgathatják e királykék színű, kemény borítóval, patinás betűtípussal és Schram András szemet gyönyörködtető fekete-fehér fotográfiáival megjelent könyvet, akik tudják és tudni szeretnék, hogy civilizált embernek, úrinőnek és úriembernek lenni nem több és nem kevesebb, mint bölcs mértéktartás és szigorú felelősség tanúsítása az élet olyan pillanataiban, amelyekben a legkönnyebb a legalpáribbnak lenni.

* Dr. Schiffer Miklós: Köszönöm, kérem. Jó modor akkor is létezik, ha sokan nem hallottak róla… Lábnyom Könyvkiadó, Budapest, 2018, 265 oldal

„A cipő önmagában nem a teljes és nem az elégséges igazság, de valahogy mégiscsak az igazság lényege, középpontja, legfontosabb eleme. Ha valakin elegáns, szép, drága, ízléses, tisztán csillogó cipőt pillantunk meg, akkor már lehet a nadrágja lompos, a kabátja gyűrött, lehet rajta rojtos farmer és lógó ing, gyűrött ballon vagy viharvert lódenkabát – tudjuk, érezzük, hogy a szakadt külső csak álca, álruha, alatta előkelőbb, polgáribb, vagy akár arisztokratább valami, valaki rejtőzik. A lompos ruha csak rejti az előkelőbb lényeget. 

És megfordítva, lehet a ruha elegáns, drága, jól szabott, márkás, ha a nadrág alól koszos, félretaposott cipő kandikál ki, vége a hatásnak, az egész eleganciát hazugnak érezzük. Ha a cipő szegénységet, nyomort, ápolatlanságot sugall, neki hiszünk, nem a ruhának”

– írja Hankiss Elemér Az ezerarcú én című könyvében (Helikon, Budapest, 2015, 98-99. oldal).

A cipő viselése tartást ad, civilizált nő és férfi el sem képzelhetné az életét e „talapzat” nélkül, amely elválasztja testünket az utca porának alantas, rút világától. Minduntalan eszembe jut a civilizáció e vívmánya, ahányszor csak megpillantom nyáron a lábujjközös papucsban slattyogó embertársainkat.

A cipő viselése az élet alapkérdéseit veti fel, hiszen korántsem mindegy, melyik napszakban milyen színű és mintázatú lábbelit viselünk, ám mai bagatellünkben egy sajátos jelenséget járunk körül: lakásba vagy kiváltképp házba belépve leparancsolni a lábbelit a vendégekről a mi féltekénken egészen megdöbbentő kötelem.

Évek óta tűnődöm, mikor alakulhatott ki ez a szokás? Merthogy Keleten ősi konvenció, az vitán felül áll. Fel sem merülne bennem, hogy cipőben lépjek be egy mecsetbe vagy egy sátorba, ahol egyfelől a hívő muszlimok szokásainak tisztelete, másfelől a míves szőnyegek tisztaságának oltalmazása írja elő e parancsot: sem a sivatag vagy a sztyeppe pora, sem az állatok testi létezésének következményei nem piszkíthatják be őket. Úgy vélem, minél keletebbre megyünk, annál inkább dívik a lábbelik leparancsolása a lábakról és ez valamiképpen az otthon tisztaságának a megőrzésére irányuló követelmény olyan helyeken, ahol sokáig nem voltak utak vagy ma sincsenek.

Ami engem illet, nálam, Kelet-Közép-Európában, Magyarországon, egy pannóniai kis községben az a szabály, hogy minden vendégem cipőben lép be az otthonomba, hiszen egyfelől ki vagyok én, hogy olyan intim elvásárokat támasszak a vendégeimmel szemben, hogy a lábaikat mutogassák; másfelől viszont vélelmezem a vendégeimről, hogy civilizált emberek lévén, ismerik a bejárati ajtó előtt heverő lábtörlő rendeltetését, és egyébként sem lépnek kutyapiszokba vagy más mocsokba. Egyes barátaimnál persze le kell venni a cipőt, és ennek is lehet méltányolható oka – ezeken érdemes lenne eltűnődnünk! (lehetséges indokokat hozzászólásokban várok) –; kelletlenül bár, de elfogadom, mert nem akarok felesleges konfliktusokat gerjeszteni, ugyanakkor el kéne gondolkodni ennek a szokásnak a tarthatatlanságáról is.

Gondoljanak bele, amiképp a cipő, úgy az illő öltözet is kellő méltóságot kölcsönöz ahhoz, hogy mulandó testünket elválasszuk az anyagtól. A cipő leparancsolása a lábunkról a por győzelme a halhatatlanság illúziója felett: a próza tort ül a líra felett, a mamusz „diadalmaskodik” a varrott bőrtalpú cipőn, az öltöny pedig ott árválkodik a talapzatától megfosztott testünkön. Szobordöntés ez, Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy felidézzek egy frivol emléket! Gyermekkoromban elhangzott ez a „szellemeskedés”, amikor egyszer vendégségbe mentünk: „Jaj, nehogy levegyétek a cipőt, ez nem a Buckingham-palota!” – nos, nagyot néznék, ha a palota ilyen-olyan rendű és rangú udvaronca a főlépcsőházban így szólna hozzám: „Uram, méltóztassék, kérem, levenni a cipőjét! Látja, itt mindenütt vörös szőnyeg fut a márványlépcsőkön, nehogy bepiszkítsa a talpaival…”

Ugye, milyen meglepő lenne, ha a látogatást viszonozva Őfelsége II. Erzsébet királynőt és Ő királyi fensége Fülöp, edinburgh-i herceget egy kis lakás szűk előszobájában nyugtatnánk, mielőtt belépnének: „Jaj, Bözsi néni, Füli bácsi, ne tessék méltóztatni bajlódni, ez csak a mi kis lakásunk, nem a Buckingham-palota!”

(Fénykép: Háberl Aladár: cipő és villanykörte, 1929, Fortepan)

Nem a Zoknihossz* az első Ernyey Béla-kötet, amelyet elolvastam. Három évvel ezelőtt, egy nyári napon került kezembe a szerző Az álmok veszélyes dolgok című, 1987-ben napvilágot látott visszaemlékezése. Ernyey Béla akkor igen jó benyomást tett rám: egyszerre alakítja a népszerű színművész, a nemzet örökifjú bonvivánja, az utolsó híres nemzetközi playboy és a szellemes lektűrszerző szerepét. Új alteregója az „utolsó úriemberé”, aki egy letűnt világ – deklasszált dandyk, budai Jágók, keresztény-úri középosztálybéli Rosencrantzok és Guildensternek – kevés megmaradt képviselőinek egyikeként ad tanácsokat legújabb könyvében a klasszikus férfiviseletről, jó modorról, szerelemről és a szexről.

A kötet bő egyharmadát Ernyey „Casanova-kalandjainak” leírása, afféle összegző tanulságok, sors-hagyatékának gondosan rendszerezett gyűjteménye teszi ki. Ezek a fejezetek – szemben a históriai magasságokba emelt nagyapának és a keresztény-úri középosztály legjobbjainak emléket állító, szeretnivalóan fennkölt és élvezetes leírással – felettébb sikamlósak. Egy valódi gentleman soha nem engedne bepillantást ilyen részletekbe még fesztelenebb pillanataiban sem. Férfiak lévén jól tudjuk, hogy életünkben van egy olyan (szerencsésebb esetben igen rövid) szakasz, amikor hajlamosak vagyunk a hencegésre, és úgy fényezzük vélt teljesítményünket, mint a szocializmus idején írott termelési regények a búza terméshozamát. Egy igazi nő ezt azonnal észreveszi és Isten óvja azt a himpellért, akit ilyenkor a csípős nyelvű nők a szájukra vesznek! Egy férfi – kiváltképp egy úriemberi minőségre törekvő férfiember – erényeinek és férfiasságának egyik fokmérője a nőkkel szemben tanúsított magaviselete. Ernyey ihletett humorral ír önnön „nyálpálitisz” betegségéről (ez valóban szellemes, kölyökkutya korunkban mindannyian átesünk rajta, akár a vőlegénybetegségen), ám élek a gyanúval, hogy a hajlott korú sármőr a „bájgúnáritiszt” máig sem nőtte ki.

A kötet utolsó, leghosszabb fejezete részletesen taglal stílustani normákat és társasági szabályokat. Ez a legkorrektebb rész, szinte nem is szorul különösebb magyarázatra. Örömmel töltene el, ha tíz emberből legalább kettő – egy nő és egy férfi – megfontolná a szerző tanácsait, hiszen az életünknek méltó keretet adó formák dolgában soha nem álltunk jól; honunkban a formák mindig vészesen közel kerültek a formalitásokhoz, közel önnön ürességükhöz. Ernyey hitet tesz valamiféle formaérzék-szerűség mellett és felszólal a hamisan csillogó násfák és kösöntyűk viselése, a jellem talmi kivagyisága ellen.

Ám az én szememben kétes értékűek azok a férfiak, akik feltűnően tüntetnek „úriemberi” mivoltukkal. Ezt a szerző is elítéli, ennek bizonyságául felidézi egy történelmi nevet viselő férfi erkölcsi bukásának történetét, ám ez sem riasztja el attól, hogy kerek-perec kinyilatkoztassa: ő márpedig „úriemberségére” a legbüszkébb. Ha igazán cinikus lennék – és miért ne lennék? (egészséges mértékkel, amiképp Ernyey tanácsolja) –, akkor azt mondanám, hogy az efféle melldöngető önvallomások olyanok, mint a másnapos zoknik szaga.

Egy gentleman soha nem „dzsentlemen” – idézi a nagyapa rigorózus intelmét –, nem tüntethet úriemberi mivoltával, hiszen e jellembeli kiválóság, az embertársainkkal, a hazánkkal és (tán nem túlzás) valamennyi élőlénnyel, valamint Istennel szemben megmutatkozó tisztelet, az értékrendben és az életvitelben is megnyilvánuló minőség nem egyéb vélelemnél; és amiképp a jogtudomány, úgy az élet is megdönthető vélelmek egész sorát ismeri. Az élet nagy perében könnyen marasztaltatik az az ember, aki tüntetően viseli az önmagára aggatott címkéket, mert mindig helye van az ellenbizonyításnak.

„A származás, de még a legjobb neveltetés sem tesz valakit automatikusan értékes emberré. Ha belső tartásunk, saját igényességünk nem diktál egy, az átlagtól eltérő érzékenységet és egyedi stílust, a környezetünk hamar felismeri valódi énünket és kinő minket, mint gyerek a kabátot”

– írja Ernyey. Minden szava aranyat ér. Sajnálatos, hogy ezt az igényességet épp a Zoknihossz leplezi le a maga pőre kegyetlenségével.

Ernyey botrányköve a kötet hátsó fedőlapján látható fénykép, amely az 1950-es évek elején készült Leányfalu községben, és a szerző látható a nagyapjával, dr. Ernyey Imrével, aki decens tartással ül egy széken, karjait összekulcsolja maga előtt és nem pihenteti a karfákon, hiszen ez az uralkodó előjoga; lábain Schmoll pasztával és borecettel suvikszolt cipő, öltönye kopottas, világháborút túlélt darab, de kifogástalannak tetszik a „népi demokratikus stílustalanság” legsötétebb évtizedében, szivarzsebében díszzsebkendő. Az öregúr fehér inget visel, hozzá árnyalatában és az öltöny szövetéhez illő nyakkendőt. És itt jön a bökkenő: az idős dandy csuklóira duplamandzsettát montíroztak szorgos szerkesztő kezek! Erre úgy jöttem rá, hogy halványan emlékeztem erre a fényképre, ezért fellapoztam Ernyey fentebb említett, 1987-es kötetét, amelynek 40. oldalán közli a kép eredetijét, ahol a nagyapa egyébként makulátlan szimpla kézelőjű, tűcsíkos inget visel.

Ernyey hiúsága vagy – ha szabad így mondanom – komplexusa itt érthetetlenül kiütközött és az „úriember” könnyűnek találtatott, holott joggal mondhatná, hogy van öröksége, ha úgy tetszik, hagyománya, amelyet ápolni-megőrizni-továbbadni hivatott. Ám ez a retusálás inkább olyan ember benyomását kelti, aki tétován keresgél régi holmik között, remélve, hogy rátalál nagyapja arany mandzsettagombjaira. Nem leli őket, hát odabiggyeszt egyet-egyet.

Kár érte.

*Ernyey Béla: Zoknihossz, Kossuth Kiadó, 2017, 222 oldal

Önök méltán gondolhatják, hogy a politikusokkal szemben a stílusérzék hiányát lehetne a legkevésbé felróni akár választási kampány idején, akár „békeidőben”. Talán nem is sejtik, hogy a becsületesség, a tisztesség, a rátermettség és a kormányzóképesség kívánalma elválaszthatatlan egy bizonyos stílusérzék minimumától, hiszen olyan emberek akarnak államokat kormányozni, háború és béke kérdésében dönteni, nemzetgazdaságok felett diszponálni, akik – tiszteletteljes főhajtás az igen csekély számú kivételnek – szemmel láthatóan egy nyakkendőt sem képesek tisztességesen megkötni, a többi stílustani főben járó bűnről nem is szólva.

A választók bizalmáért küzdő leendő, és parlamenti széküket megtartani kívánó honatyákkal szemben elengedhetetlen elvárás, hogy férfiemberként – itt most a szebbik nemhez tartozó politikusoktól illő előzékenységet tanúsítva tekintsünk el – méltók legyenek az általuk betölteni kívánt köztisztségre. Úgy kell viselniük magukat minden helyzetben, ahogyan azt az Országgyűlés tekintélye megköveteli. A tőlük méltán elvárható stílusérzék minimuma olyan, mint a legitim politikai rend: annak felismerése, hogy születésünk pillanatától olyan kötelezettségek vesznek körül minket, amelyeket nem magunk választunk: a felmenőinkkel, a többi embertársunkkal, a hazánkkal és Istennel szembeni kötelezettségeink.

Namármost, senki sem várhatja a köztisztségre áhítozóktól, hogy ezeket a kötelezettségeiket kifogástalan szabású bespoke öltönyökben teljesítsék. Némi cinizmussal azt is mondhatnám, hogy akik vagyonnyilatkozataik tanúsága szerint csaknem olyan szegények, mint a templom egere, nem is engedhetnék meg maguknak ezt a néhány százezer forintos „luxust”. Ám annak tudása, mikor helyes a nadrághossz és a zakó ujjhosszúsága; hogy magára valamit is adó és státusférfiak babérjaira törő férfiember hírből sem ismeri a rövid ujjú ingnek hívott textilipari tömegterméket; hogy csupasz lábszára soha nem villanhat ki a nadrágból és soha nem viselhet olyan cipőt, amely azt a benyomást kelti, mintha urasági cseléd taposta volna méretre, igenis elvárható minden hivatalban lévő és leendő törvényhozótól.

Vessenek egy pillantást erre a fényképre! Pillanatfelvétel egy korszakból, amikor egy státusférfi megtisztelte választóit: gróf Bethlen István m. kir. miniszterelnök találkozik választókerülete földmíves népével: jól szabott zsakettjének szivarzsebében fehér díszzsebkendő, decens mintájú nyakkendőt és a tradicionális csíkos nadrágot visel – a „Morning Coat” eleganciáját napjainkban már az Egyesült Királyságban is csak kivételes alkalmakkor látni, leginkább vidéki főúri udvarházakban és rangosabbnak tartott társasági eseményeken, de az olyan szuverén egyéniségek is ritkaságszámba mennek, mint amilyen Bethlen gróf volt. Érdemes végig mérni a vendéglátók viseletét is: szegényes, kopottas, de tisztességes és alkalomhoz illő.

Egy hanyatló korszak legjellemzőbb mozzanata az ápolatlan, lompos és – a teljesség kedvéért megemlítendő – mosdatlan megjelenés. E korszak „hétköznapi embere” utcai ruhában megy operába (ha van egyáltalán ilyen igénye), nyakkendő nélkül, kigombolt inggallérral jelenik meg szinte mindenütt, ahol ez nem helyénvaló: templomban, hivatalban, de egy jobb étteremben is. A korábbi, csiszoltabb évszázadok igényessége, már-már szőrszálhasogató cicomázkodása mögött rejlő motívumnak – a hiúságnak– megvolt az az előnye, hogy elleplezte az apró szépséghibákat, talán még a jellem fogyatékosságait is (hiszen a stílusos gazember sokkal megnyerőbb a stílustalannál): vagyis egy gentleman mindig tekintettel volt mások érzékenységére.

Napjaink szándékos és műgonddal kivitelezett elhanyagoltsága, politikusok esetében „az emberek”, a „lakosság” és a „nép” vélt „színvonalára” történő „leöltözés” egyszerre utasítja el a „sznobizmusnak” tartott igényességet és stílusosságot, és kifejez valami egészen elképesztő egoizmust. A trehány külső a kötelmek nélküli életre való törekvés megnyilvánulása. Aki kötelmek nélküli életet akar, ne harcoljon köztisztségért, bár attól tartok, hogy a „mindent szabad” és az „Ide nekem az oroszlánt is!” jelszavával játszi könnyedséggel megnyerhető egy választókerület.

E néhány bekezdést olvasva, talán rájöttek arra, hogy a stílus nem csupán esztétikai, hanem erkölcsi tényezőktől is függ. Mindaz, amely az emberek – nem csupán köztisztségre pályázó nők és férfiak – külső megjelenésében hatásvadász, közönséges és nem helyénvaló, a jellemről állít ki bizonyítványt, és merőben ellentétes azzal az esztétikai igénnyel és azzal a kötelességtudattal, amely nélkül nem képzelhető el másokkal együtt élhető civilizált élet. 

Akár fontosnak tartják, akár nem, a stílus döntő tényező abban, hogy milyen benyomást keltünk másokban, és e benyomások mélyebbről magyaráznak meg irántunk tanúsított emberi reakciókat és velünk szembeni cselekedeteket, mint az észérvek. Kívánatos lenne, ha ezt kormányzottak és kormányzók egyaránt tudnák.

Sajnálatos, mi több, tragikus, hogy korunk embere e régi bölcsességek iránt tökéletesen süketnek mutatkozik, holott a nyilvános beszéd és a meghitt társalgás, a megfontolt hallgatás, a csiszolt modorú társaságbeli érintkezés, a kultúremberre valló étkezés és a helyénvaló öltözködés tudása a civilizált élet elemi feltételei.

Amikor választanak – nemcsak országgyűlési választás idején, hanem bármely élethelyzetben –, gondoljanak erre is!

(A cikk eredeti változata a Mandiner.hu-n jelent meg 2018. április 6-án.)

Lelki alkatunk hajlamosít a búsongásra, e sajátosan magyar szellemi tornagyakorlatra, amelyben az a legleverőbb, hogy amikor az éji homályban késlekedő régi dicsőségünk kergetése és a balsorsunk feletti önsorsrontó merengés szolgáltatja gyúanyagát, akkor a búslakodó lélek hajlamos sosemvolt aranykorokat láttatni ott, ahol legfeljebb tisztes középszer uralkodott, vagy ott is ármányt, árulást és mételyt szimatolni, ahol egyáltalán nem tanácsos.

Egy csaknem feledésre ítélt erkölcsi-esztétikai és politikai eszmény nyomába eredünk, ám elvesztése miatti bánkódásunk nem ígérkezik oly’ komornak, mint amilyen lehetne. Egyszerre temetjük és dicsérjük a gentlemant: „elégiát” írunk erényeiről és esendőségéről, viseletéről és kedvteléseiről. Noha az irodalom patikájában az elégia inkább gyógyír, mint méreg, könnyen lehet, hogy a cikksorozat végére az utóbbi önti el a szerző lelkét, olyannyira fájdalmas írni erről a letűnt eszményről.

Szinte béklyóba veri az elmét, hogy jószerivel csak múlt időben szólhatunk a gentlemanről. Korunkban csekély sikerrel kecsegtet e vállalkozás, mert a fiatalabb nemzedékek a történelem formálta hűségen és a hagyományokon nyugvó civilizáció régi és kipróbált bölcsességei helyett az egyformaság kívánalmán alapuló progresszív társadalom ortodox hitvilágát kapják, és szinte mindenütt-mindenkitől azt hallják, hogy bűn megítélni másokat az eszméik, életmódjuk vagy rendezetlen küllemük miatt. A kortárs szertelenségekkel szembeni „nem megítélő” viszony ugyanakkor együtt jár a régi konvenciók kérlelhetetlen kigúnyolásával és mindazok pellengérre állításával, akik tisztelik a szokásokat: a gúnyolódók szerint ősatyáink erőfeszítései hiábavalóságok, erényeik voltaképpen bűnök, felhalmozott örökségük ebül szerzett jószág, bölcsességük pedig idejét múlt babonaság. Korunk embere – ahelyett, hogy a dolgok rendje szerint meglett korára olyanná válna, mint egy rendíthetetlen tölgyfa, amely eltéphetetlen gyökerekkel kapaszkodik az anyaföldbe – „nem találja önmagát”, szilárd támpillérek és fogódzók nélkül az egész világ gyűlöletévé fajuló önutálat karmai között vergődik és holtáig nádszál módjára hajladozik az élet szélviharában.

Aki napjainkban a gentleman erényeit és kedvteléseit kutatja, óhatatlanul gyanússá válik a progresszió szellemi bürokratáinak szemében, akik a (nyugati) férfiember minden gondolatában, eszméjében, érzeményeiben és gesztusaiban a „patriarchátus elnyomását” vélik felfedezni. Azok a „tudós nők”, akik tűzzel-vassal irtanák a férfierényeket – bátorság a veszélyben, vitézség a háborúban, megbocsátás és nagylelkűség a legyőzötteknek, előzékenység a nőkkel, kedvesség a gyerekekkel, kegyesség az öregekkel és a szükséget szenvedőkkel szemben –, a legkevésbé sem méltányolják, hogy a lovagiasság erénye az erkölcsi kötelességek, és nem a pőre elnyomás szolgálatába állítja a férfi testi erejét és törekvéseit.

Nem mernénk venni magunknak a bátorságot, hogy a meghatározzuk a gentleman fogalmát, hiszen minden efféle törekvés hiábavaló és kikerülhetetlen tévutakra vezet. Voltak, akik kísérleteztek ilyesmivel, ám megállapításaikat jócskán átszínezte a gentleman-eszménnyel szembeni előítéletük, vagy éppen ellenkezőleg, az eszmény iránti rajongásuk.

Az előítéletektől hemzsegő szellemeskedés ékes példája Harold Joseph Laski esszéje, A gentleman alkonya. Ez az 1932-ben megjelent írás meglehetősen kifinomult gúnnyal részletezi a gentleman állítólagos ismérveit. Laski szerint az igazi, angol gentlemannek tudnia kell lovagolni és vadászni. Illő, hogy legyenek rokonai a haditengerészetnél, a hadseregben és a magasabb körökben. Életbevágó, hogy tagja legyen egy konzervatív klubnak. Elengedhetetlen, hogy Cambridge-ben vagy Oxfordban végezze egyetemi tanulmányait az Etonban vagy Harrow-ban töltött iskolaévek után. Lényeges, hogy a politikáról vallott nézetei megegyezzenek a Morning Post vezércikkeinek felfogásával, de talán ennél fontosabb, hogy „el bírja viselni a Riviérát télvíz idején, s az angol vidéki kastélyokat az őszi hónapokban”. Nem árt, ha rendelkezik bizonyos szellemi képességekkel, például, ha szereti Joseph Rudyard Kipling írásait, „de a modern regény erkölcsi romlottságát szívből megveti”. Zenei ízlése ugyancsak kifinomult, ám Beethoven vagy Mozart géniuszával nem terheli a lelkét. Nem árt, ha csekély latin- és még csekélyebb görögtudása mellett ért valamicskét a sportokhoz, de kitűnnie bennük semmiképpen sem szabad, hiszen tudja, hogy „a professzionizmus az igazi sportszellem halála”. Szívesen hódol az étkezésnek és a nemes italoknak, ám nem lehet antialkoholista, „hacsak nem orvosi parancsra”. A jó megjelenésben rejlő erkölcsi értéket „ösztönszerűen érzi”; a „legnyájasabb modorban” parancsol, és kétségtelen erénye, hogy minden körülmények között lovagias és tisztelettudó, bár itt Laski megjegyzi, hogy „leginkább csak a saját osztályába tartozó nők iránt”. Végül,

„szabószámlájáról esetleg megfeledkezik, de kártyaadósságait mindig pontosan megfizeti”.

E karikatúrával felérő cinikus megjegyzések után Laski – aki valójában temette ezt az eszményt – mégis mutat némi megértést, mi több, talán nosztalgiát is e férfieszmény iránt, amikor azt mondja, hogy „ha összehasonlítjuk az ancien régime elegáns szélhámosaival vagy a német arisztokráciából jött rideg hivatalnokokkal, az angol gentleman ragyogóan” mutatkozik. E derék angol entellektüel végül eljut a kérdések kérdéséhez: vajon milyen új eszmény, miféle új ideál taszítja le a gentlemant addigi helyéről? Úgy véli, „a jövő államférfija minden valószínűség szerint a gátlástalan, egyetlen eszmétől megszállott ember lesz, akinek kormányzása abban áll, hogy utat tör magának saját célja felé” – a második világháború, a hidegháború, a XX. század utolsó évtizede és napjaink mintha őt igazolnák. Ha egy lépéssel tovább megyünk, és vetünk egy pillantást röpke jelenünkre, majd elgondolkodunk a jövőn, azt láthatjuk, hogy színre lép a technokrácia, a modern tudomány és az egyenlőség zsarnoka, aki fellépését és megjelenését tekintve lehet ugyan megnyerő, ám gyermeteg és korlátolt elméjében eszmék helyett utópikus vágyálmok éjsötét masszája hullámzik.

Tagadhatatlan, hogy a modern kor ideálja az angol gentleman volt, aki nemcsak a hétköznapinak mondott élethelyzetek minőségét varázsolta ünnepivé, hanem a politika- és a diplomáciatörténet arculatát is jelentősen meghatározta; amiképp az anglománia, az angol civilizáció értékeinek elfogadása és az irántuk tanúsított csodálat is sokak gondolkodása és cselekvése számára volt vezéreszme, és ennek nyomai helyenként talán még ma is kirajzolódnak. E sorok írója nem is tagadja, hogy rajong a gentleman eszményéért, ily’ módon nem igazán törekszik a cinikus lebecsülés és a csodálat közötti valamiféle középútra. Erre az erkölcsi-esztétikai és politikai ideálra fordított figyelem ugyanolyan erkölcsi választás, mint a pontos fogalmazás, a kimondott és a leírt szó becsülete.

John Lukacs professzor szerint a gentleman 

„a modern világ legjobb vonásait testesítette meg, mert konzervatív és liberális, arisztokratikus és demokratikus volt egyszerre – és a tetejébe meg elegáns és mutatós is.” 

Szabadságának, életstílusának és életminőségének tapintható jelképe az angol szövet, „a megbízható, tartós, világosszürke angol flanel, amely szolidan elegáns, akár az angol monarchia.” Ez az eszmény túllép a nemzeti és az osztályöntudat törésvonalain és messze nem ideológiai fogalom. Lovagiasság és hazafiság, fegyelem és alázat, nagyvonalúság és tapintat, becsület és tisztesség ugyanis nem csak a hol megérdemelten, hol érdemtelenül eszményített angol arisztokrácia erényei, hanem mindenkié; mindazoké, akik ilyenné kívánnak válni – hiszen önmagában nem a romantikus jólfésültség, a kifogástalanul megkötött nyakkendők, a jól szabott öltönyök és a fényesre suvikszolt cipők; nem a születéssel szerzett rang vagy a tetemes vagyon, hanem a jellem és az erkölcsi választás teszi a férfiembert gentlemanné. Ezeknek az erényeknek a külsődleges formajegyei létfontosságúak a civilizáció és az emberi együttélés fenntartása szempontjából. A közönségességgel szembeni megvetés például a gonoszság felismerésének, leleplezésének és legyőzésének garanciája.

Mert a gentleman élethivatása az oltalmazás, a civilizáció formanyelvének ápolása, az atyák öröksége feletti bölcs és előrelátó gondnokság – mindez, a XXI. század tízes éveinek végén, egy olyan korban, amikor szélsőségek végzetes szirtjei között hánykolódik a hajónk; amikor az emberi természetet szédelgően feldicsérik vagy cinikusan lebecsülik és tömegek veszítik el hitüket az isteni gondviselésben; amikor hamispróféták hirdetnek rókaagyakba való gondolatokat, olyan kötelezettség, amely nem szorul különösebb magyarázatra. Oltalmaznia kell kézzel fogható örökségét is: a bársonnyal bevont régi családi bútorok hűvös tapintását, a könyvtárat, az ősök megfakult portréit, a dédapák ezüst zsebóráit, a nagyapák és az apák tengerészkék, pettyes selyemnyakkendőit, és mindenek előtt az igaz polgári erényeket.

A gentleman nem azért ad magára, mert „sznob” lenne, hanem azért, mert tekintettel van mások érzékenységére és elutasítja a kötelmek nélküli életre irányuló törekvés barbár megnyilvánulásait. Nem azért tanulmányozza elmélyülten a történelmet, mert egy fesztelen pillanatában rádöbbent, hogy nem tudja, mikor uralkodott III. András királyunk, vagy nem ismeri a Magna Chartában és az Aranybullában biztosított szabadságjogokat, hanem azért, mert tudatában van a kívánatos önismeret fontosságának úgy az egyén, mint a nemzetek közösségének szintjén; és azért, mert Budapesten, Londonban, Rómában vagy Philadelphiában ugyanúgy érzi „a történelem eleven valóságát”, amelyet mindig többre becsül, mint a múló kordivatokat, a csúf épületeket, és a korszellem által megrontott közízlést. 

Joggal tekinthetünk keserédes búsongással és némi nosztalgiával egy olyan férfieszményre – minden erényével és esendőségével együtt –, amelyet méltán illethetünk a gentleman fogalmával, de legalábbis, az „úriember” jelzőjével.

(A cikk eredeti változata a Mandiner.hu-n jelent meg 2018. február 25-én.)