Schiffer Miklós Köszönöm, kérem. Jó modor akkor is létezik, ha sokan nem hallottak róla…* című kötetének olvasásakor úrrá lett rajtam az együttérző aggodalom, hogy egy erre hivatott úriember olyan korban ír az illem alapvető konvencióiról, amikor olybá tűnik, hogy az emberek többsége nemcsak nem hallott a jó modorról, hanem kétségbe is vonja e konvenciók érvényességét, mi több – s olyannyira fájó –, a létjogosultságukat is elvitatja, és a tömegek úgy tüntetnek önként vállalt modortalanságukkal, mintha csak egy lovasklub jelvényét viselnék.

Amikor végigsétálunk városaink utcáin és megpillantjuk „korunk hősét”, a művi tar fejű izomembert, amint mackónadrágjában és koszos tornacipőjében szendvicset majszolva kiszáll a tízmilliós terepjárójából vagy luxus limuzinjából, és eközben ordít a mellette parkoló, szemmel láthatóan szerényebb anyagi lehetőségű autóssal, de akár a barátnőjével és a gyermekeivel is; amikor látjuk, hogy a magyarok – tisztelet az igen kevés kivételnek! – egy aggályoskodó detektív ügybuzgóságával kutatják ki a másik ember tárcájában heverő utolsó lyukas kétfillérest is, és egy válófélben lévő házaspár társaságában álszent fennköltséggel értekeznek a házasság szentségéről és a családi élet szépségeiről, hogy a sekélyes társalgás során végül a testi funkciók lelkes taglalása is terítékre kerüljék, s szinte érezze a társaság valamennyi tagja, ahogyan Kovács úr minap tükrözött vastagbelébe felkúszik Kiss úr, hogy maga is körülnézzen a flexura coli sinistrában, mialatt a háziorvosi rendelő várójában egymást lökdösik a receptért, nos, akkor könnyen beláthatjuk, hogy az újbarbárság kora nem is annyira távoli jövő; hogy egy civilizáció hanyatlása nem is annyira külső, mint inkább belső okokra vezethető vissza: a jellem meggyengül, a szellem elfárad, a figyelem tompul, a fegyelem lazul, és a tömegek a bizarrban lelkik örömüket.

E frivol példák ékesen világítanak rá arra, hogy lenne mit tanulnunk; hogy az Oscar Wilde-i értelemben felfogott small talk művészete nem a felszínes fecsegés, sem a bizalmaskodó vájkálás, hanem a legnemesebb társalgás, amely során ezernyi témát érinthetünk anélkül, hogy bármelyikben el kellene mélyülnünk; hogy a közlekedés olyan társasjáték, amely során mindenki nyer a mindannyiunk üdvét szolgáló szabályok betartásával; hogy minden alkalomnak megvan a maga varázsa, és a cocktail attire nem azonos a lounge suit-tel; hogy a „nemzet csinosodásnak” két évszázados programja ma is időszerű; s hogy mindössze néhány fundamentális illemszabály önkéntes és fenntartások nélküli követése mindannyiunkat boldogabbá tenne, és fenntartaná a békét és a harmóniát, amely nemcsak a nemzetek, hanem az egyes emberek viszonylatában is törékeny kincs.

Schiffer doktor a XVII–XVIII. századi brit és francia moralisták nyomdokain haladva tollat ragadott, hogy elmondja mindazt, amit csiszolt modorú nők és férfiak társasági érintkezéséről tudnivalónak tekint, de nem ragadta el a szenvedélye, senkit sem kíván „tanítani”, nem fölényeskedik a megmondóember kétes dicsőségű szerepében, nem leckézteti mindazokat – holott megtehetné, de, úriember lévén, példamutató önmérsékletről tesz tanúbizonyságot –, akik a társas élet normáit kétségbe vonják, csupán egy szerény ajánlattal él: másképp is lehetséges egymással érintkezni. Hiszen mások anyagi helyzetének, magánéletének, szexuális szokásainak és testi gyengeségeinek, vallási- és politikai meggyőződésének rosszhiszemű felemlegetése végső soron a minden emberi közösség tartós fennmaradásának legfőbb biztosítékát, a bizalmat rombolja: a másik fél jóindulatába vetett hitünket, ama meggyőződésünket, hogy hűséges felebarátaink az előttük feltárt gyengeségeinkkel nem élnek vissza, és ama reményünket, hogy idegenek ugyanolyan előzékenységet tanúsítanak irántunk, mint mi őirántuk.

A szerző nem hazudtolja meg önmagát: a közemberek társasági érintkezésének kívánatos formáit a jogvégzettek példás rendszerező hajlamával mutatja be – kezdve a megszólításokkal, folytatva a társalgással, a társasági alkalmakkal, az illő megjelenéssel, az étkezéssel, az utazással, zárva az „élet és halál kérdéseivel” –; ismeri az ősi parancsot: honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere (tisztességesen élni, mást nem bántani, mindenkinek megadni, ami őt illeti), és ehhez híven minden sora mögött ott áll a mérce: a régimódi, arisztokratikus erényeket tanúsító lady és gentleman alakja. Egy olyan erkölcsi és esztétikai ideált megtestesítő ember, akinek nagylelkűségére minden szükséget szenvedő számíthat; aki a lovagiasság erényét gyakorolva az erkölcsi kötelességek, és nem a pőre elnyomás szolgálatába állítja testi erejét és törekvéseit; aki gondoskodó szeretete révén minden otthon erkölcsi igazodási pontja; aki tudatában van annak, hogy a közönségességgel szembeni megvetése a gonoszság felismerésének, leleplezésének és legyőzésének garanciája; aki nem azért ad magára, mert „sznob” lenne, hanem azért, mert tekintettel van mások érzékenységére és elutasítja a kötelmek nélküli életre irányuló törekvések barbár megnyilvánulásait; és végül, aki minden helyzetben bölcs és előrelátó gondnoka a reá bízott civilizáció felbecsülhetetlen értékű örökségének.

Mindazok haszonnal forgathatják e királykék színű, kemény borítóval, patinás betűtípussal és Schram András szemet gyönyörködtető fekete-fehér fotográfiáival megjelent könyvet, akik tudják és tudni szeretnék, hogy civilizált embernek, úrinőnek és úriembernek lenni nem több és nem kevesebb, mint bölcs mértéktartás és szigorú felelősség tanúsítása az élet olyan pillanataiban, amelyekben a legkönnyebb a legalpáribbnak lenni.

* Dr. Schiffer Miklós: Köszönöm, kérem. Jó modor akkor is létezik, ha sokan nem hallottak róla… Lábnyom Könyvkiadó, Budapest, 2018, 265 oldal