Gentleman

„Szolidan elegáns, akár az angol monarchia.”

Uram, szabad a cipőjét?

2018. október 09. 13:21 - Finta László

„A cipő önmagában nem a teljes és nem az elégséges igazság, de valahogy mégiscsak az igazság lényege, középpontja, legfontosabb eleme. Ha valakin elegáns, szép, drága, ízléses, tisztán csillogó cipőt pillantunk meg, akkor már lehet a nadrágja lompos, a kabátja gyűrött, lehet rajta rojtos farmer és lógó ing, gyűrött ballon vagy viharvert lódenkabát – tudjuk, érezzük, hogy a szakadt külső csak álca, álruha, alatta előkelőbb, polgáribb, vagy akár arisztokratább valami, valaki rejtőzik. A lompos ruha csak rejti az előkelőbb lényeget. 

És megfordítva, lehet a ruha elegáns, drága, jól szabott, márkás, ha a nadrág alól koszos, félretaposott cipő kandikál ki, vége a hatásnak, az egész eleganciát hazugnak érezzük. Ha a cipő szegénységet, nyomort, ápolatlanságot sugall, neki hiszünk, nem a ruhának”

– írja Hankiss Elemér Az ezerarcú én című könyvében (Helikon, Budapest, 2015, 98-99. oldal).

A cipő viselése tartást ad, civilizált nő és férfi el sem képzelhetné az életét e „talapzat” nélkül, amely elválasztja testünket az utca porának alantas, rút világától. Minduntalan eszembe jut a civilizáció e vívmánya, ahányszor csak megpillantom nyáron a lábujjközös papucsban slattyogó embertársainkat.

A cipő viselése az élet alapkérdéseit veti fel, hiszen korántsem mindegy, melyik napszakban milyen színű és mintázatú lábbelit viselünk, ám mai bagatellünkben egy sajátos jelenséget járunk körül: lakásba vagy kiváltképp házba belépve leparancsolni a lábbelit a vendégekről a mi féltekénken egészen megdöbbentő kötelem.

Évek óta tűnődöm, mikor alakulhatott ki ez a szokás? Merthogy Keleten ősi konvenció, az vitán felül áll. Fel sem merülne bennem, hogy cipőben lépjek be egy mecsetbe vagy egy sátorba, ahol egyfelől a hívő muszlimok szokásainak tisztelete, másfelől a míves szőnyegek tisztaságának oltalmazása írja elő e parancsot: sem a sivatag vagy a sztyeppe pora, sem az állatok testi létezésének következményei nem piszkíthatják be őket. Úgy vélem, minél keletebbre megyünk, annál inkább dívik a lábbelik leparancsolása a lábakról és ez valamiképpen az otthon tisztaságának a megőrzésére irányuló követelmény olyan helyeken, ahol sokáig nem voltak utak vagy ma sincsenek.

cipo.png

Ami engem illet, nálam, Kelet-Közép-Európában, Magyarországon, egy pannóniai kis községben az a szabály, hogy minden vendégem cipőben lép be az otthonomba, hiszen egyfelől ki vagyok én, hogy olyan intim elvásárokat támasszak a vendégeimmel szemben, hogy a lábaikat mutogassák; másfelől viszont vélelmezem a vendégeimről, hogy civilizált emberek lévén, ismerik a bejárati ajtó előtt heverő lábtörlő rendeltetését, és egyébként sem lépnek kutyapiszokba vagy más mocsokba. Egyes barátaimnál persze le kell venni a cipőt, és ennek is lehet méltányolható oka – ezeken érdemes lenne eltűnődnünk! (lehetséges indokokat hozzászólásokban várok) –; kelletlenül bár, de elfogadom, mert nem akarok felesleges konfliktusokat gerjeszteni, ugyanakkor el kéne gondolkodni ennek a szokásnak a tarthatatlanságáról is.

Gondoljanak bele, amiképp a cipő, úgy az illő öltözet is kellő méltóságot kölcsönöz ahhoz, hogy mulandó testünket elválasszuk az anyagtól. A cipő leparancsolása a lábunkról a por győzelme a halhatatlanság illúziója felett: a próza tort ül a líra felett, a mamusz „diadalmaskodik” a varrott bőrtalpú cipőn, az öltöny pedig ott árválkodik a talapzatától megfosztott testünkön. Szobordöntés ez, Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy felidézzek egy frivol emléket! Gyermekkoromban elhangzott ez a „szellemeskedés”, amikor egyszer vendégségbe mentünk: „Jaj, nehogy levegyétek a cipőt, ez nem a Buckingham-palota!” – nos, nagyot néznék, ha a palota ilyen-olyan rendű és rangú udvaronca a főlépcsőházban így szólna hozzám: „Uram, méltóztassék, kérem, levenni a cipőjét! Látja, itt mindenütt vörös szőnyeg fut a márványlépcsőkön, nehogy bepiszkítsa a talpaival…”

Ugye, milyen meglepő lenne, ha a látogatást viszonozva Őfelsége II. Erzsébet királynőt és Ő királyi fensége Fülöp, edinburgh-i herceget egy kis lakás szűk előszobájában nyugtatnánk, mielőtt belépnének: „Jaj, Bözsi néni, Füli bácsi, ne tessék méltóztatni bajlódni, ez csak a mi kis lakásunk, nem a Buckingham-palota!”

(Fénykép: Háberl Aladár: cipő és villanykörte, 1929, Fortepan)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gentleman01.blog.hu/api/trackback/id/tr1614291183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása